A Nap és a Hold

„Inkább a sötétséget fogják választani, mint a fényt, és inkább a halált fogják választani, mint az életet. Senki sem fog felnézni az égre.

A jámbort bolondnak fogják tartani, az istenteleneket dicsőíteni fogják, mint bölcseket.”

(Nag Hammadi kódexek: VI. 8, 72. 2. század)

Ez a mottó, nekünk pénzorientált, széteső kultúrájú embereknek szól, és azokról az időkről mesélne fellebbentve a múlt fátylát, amikor még az itt élő lények világát és gondolkodását valóságosan és jelképesen is a Nap fogta egységbe.

Munkálkodnak a napnál nagyobb erők a világegyetemben, de mi neki köszönhetjük életünket. A Nap teremtett minket önmagából, hiszen mi mindnyájan, a naprendszerben élők és élettelenek, túlnyomórészt a „Napból” vagyunk. Testünk anyaga a Napban készült, a Nap Fénye és melege tart minket életben, és Ő fog ülni rajtunk úgy 5-6 milliárd év múlva Utolsó Ítéletet, amikor magába olvaszt minket, vagy talán már holnap, saját végzetes ostobaságunknak köszönhetően, ha tényleg sikerül elpusztítani a Földet körülölelő ózonpajzsot, ami túláradó szeretetétől óvott eddig minket.

Az ember egyre elveszettebb, és erről akar ez az Őssejt mesélni, mert a végtelenné táguló világunkban, az emberi képességek túlmisztifikálódnak, túlzásba visszük feladatainkat, személyre szabottan dominánssá válunk, ami sokak számára fejlődésnek tűnik, azt ugyanannyian hanyatlásnak, süllyedésnek látják.

Ez a szimbólum arra tanít: fogadd el a világ Rendjét és törvényeit, tanulj meg élni velük, de ne lázadj ellenük, mert úgy is reménytelen.

A Rend áll a zűrzavarral, a Káosszal szemben. Sok a teremtésmítoszban a „rendteremtés”, mert a Rend győzedelmeskedik a Káosz felett, mégpedig úgy, hogy világosságot teremt, mely eloszlatja a sötétséget. De a sötétség nem tűnik el, mert háttérbe húzódik és várakozik Isten szavára, de nem engedi, hogy ilyen nagy szakadék válassza el a teremtő energiától, hanem átölelve, összesimulva váltakozzon, hiszen csak akkor látjuk a világosságot, ha előtte, vagy valamikor megtapasztaltuk a sötétséget.

Világunkban nem könnyű átlátni a sötétségtől való rettegés kultúraformáló szerepét, bár mindnyájan megérezzük, ha telente az amúgy is rövid nappalok idején heteken át nem bújik elő a Nap: nem tudunk kimászni a depresszióból.

A fényre, melegre törekvés vágya már egysejtű korunk óta zsigereinkben van, s ez a vágy visz bennünket a szellemvilág magasabb régiói felé.

Minden említésben a Nap a Holddal összekapcsolva jelenik meg, mert Őket nem lehet szétválasztani, egyik a másik nélkül nem létezhet, természetesen földi viszonylatban értem, hiszen világunk biológiai, meteorológiai, fizikai- tudományos, csillagászati, mitológiai, stb. jelképei rájuk épül. Ez alakította az őskortól ábrázolásunk alapját: nincs olyan barlangrajz, melyen a Nap ne lenne megörökítve, de van annak egy sötét oldala, amiről csak suttogva, félve beszélünk, az a sötétség, melytől való rettegésünk velünk született.

Egyik a tudásra, másik a láthatatlan erő megtapasztalására ösztönzi az emberi lényeket, ugyanakkor mindig az ellentétes pólusok megnyilvánult forrásai.

Ez leképezve a fizikai síkon az Őssejtben megnyilvánuló metaforikus ábrázolás az erők természeteként a férfi- női energiák megközelítését mutatják, és egyre mélyülő szakadékot ezek között a pólusok között?- vagy korunk technikai fejlődése következtében távolodtunk el ennyire egymástól!?  Ez a fejődés áldás átok egyben, mely mélyíti ezt a szakadékot?

Az észrevehető külső és belső tulajdonságok növelik ezt a távolságot, már mindenki- mindenkiben riválist vél felfedezni. Miközben elfelejtjük miért is öltöttünk testet, és azt, amelyiket felöltöttük miért kell átformálni?

Mindenki, mindent elvállal, fel sem fogja, hogy elveszti nemének fontosságát, nemének küldetését, beszélek itt mindkét oldalról. Mindenki más akar lenni, mást akar átszabatni magán!  Miért is?  Egyik nem a másiktól irigyli azt, amiért a küldetését kapta? Miért kell a nőknek háborúba menni, miért kell éjt nappallá téve csak az anyagiakért szaladgálni, nem maradva ideje gyermeke lelkének táplálására.

 Most már egyenjogúság van, de a „lelkek” felépítése szöges ellentétben áll a nemek szerint lehozott feladatok megtapasztalásától!

Így kell a Nap energiát birtokolni, hogy felcseréljük a szerepeket? Ezt nem hiszem, mert az a szakadék, amely elválasztja a Napságot a Holdságtól, nemhogy szűkülne, hanem az űr még nagyobb kezd lenni!

Nem olvad egybe, nem egészíti ki egymást, mint egy puzzle, hanem csak a mereven kiszabott határok manifesztálódnak, felosztva ezzel a területet, ahol mozoghatnak a résztvevők!

Mivel a Hold csak a Nap sugárzását veri vissza, valamelyik féltekéje mindig sötét, miközben a másik világos! Ez eddig kiegyenlítődött, mert belülről az ellentétes pólus sugározta azt, amelyiket éppen akkor nem birtokolt. Most pedig kézbe akarjuk venni a mennyiségeket a „Csak én, csakis én” címszó alatt, sárba tiporva minőségünket.

 A Nap és Hold összehasonlítás nagyon ránk illett eddig, megadva az embereknek azt a misztériumot, amit a láthatatlan világ eddig elfedett. Most mindenki istent játszik, szabatni, varratni, alakítani akar, anélkül, hogy felmérné mi a szerepe a környezete által felépített szituációban! 

De még semmi sem késő, mert a föld az éggel még összeér, a sötétséget még felváltja a világosság, az anyagban még maradt akkora energia, mely a mozdulatlanságból egy változó aktív mozgást indukál, ezzel egy örök érvényű isteni igazságot igazol: az egyetlen állandó a világegyetemben az a változás!

Szeretettel a SPŐK közvetítője