A lélek útja - folytatás

Az első részben egy lélek lenyomatát mutattam be, amelyik nem tud elszabadulni a földi világtól, a háromdimenziós örömtől és anyagi boldogságtól. Keresi a fényt, a szellemi hazát, de lelke annyira röghöz kötött, hogy addig, ameddig testét be nem fogadja a föld, nem adja meg magát, küzd az itt maradásért. Még nem ismeri fel az ismerős Őssejtek rezgését, üzenetét.

Ezt a felvételt, a katolikus szertartást követően tudtam lencsevégre kapni. Az Őssejt megnyilvánulása önmagáért beszél. 

Már megszűnt a bolyongás, a dimenziókeresés a már bemutatott nyughatatlan lélek számára. Amit ezen a képen lekaptam az nem más, mint öröm és boldogság, határtalan szeretet reflektálása, hiszen másképpen az Isteni Önvaló nem tudja számunkra megmutatni a hazatérést, csak úgy, ha felveszi annak a dimenziónak a legnyilvánvalóbb formáját: a szeretet misztériumának mintázatát: - a szívet, mely számtalan rétegből és kifelé sugárzó, másoknak is boldogság irányt vetítő dinamikusságból áll.  

A megnyilvánult Őssejtben, a földi polaritást felváltja az egység, az- az egység, mely csak a szellemvilágra jellemző; az a harmónia mutatkozik meg, mely a leszületés után már nem jellemző sem a férfi, sem a női lényekre, mert egységükből kiválva elkezdik nemükkel kapcsolatos küzdelmes életüket. És a lélek ideig,- óráig elfelejti azt, hogy honnan szakadt ki, mi az a kivételes rezgés, amikor mindent tud, és minden érzés „birtokába” van.

Természetesen vannak különleges esetek, de ők sem tudják, hogy miért érzik egységben magukat! Miért jó úgy minden, ahogy van. Rájuk nem jellemző a földi tulajdonságok kiemelése, önös érdekek megteremtése, a hiúságuk építése, vagy azért, mert kivételes nőnek vagy férfinek érzik magukat.

Mikor ismerjük fel halhatatlan lelkünket? Még életünkben, vagy csak a köztes létben, vagy csak már a szellemvilágban? Hogyan lehet rádöbbeni Isteni Önvalónkra, annak helyére, annak eredőjére? Mind megannyi kérdés, amivel már életünkben kell foglalkozzunk, mert az én esetemben az öreg mama hiába volt vallásos, hiába állandóan csak a „mennyországra és Istenre gondolt, arra hogy  mindenki cselekedete át lesz világítva, és csak jót kell tenni”, ezek ellenére gondolatai földhözragadtak, makacs és akaratos maradt.

Az ima nem segítette felemelkedni, de ha elvonatkoztatunk és más idő szerint számolunk, akkor nagyon is hamar találta meg a fényjáratot! És akkor hogyan is vagyunk?- ima, szeretet, gyűlölet, hitetlenség, mind egy irányt mutat, függetlenül mindentől, hiszen egyértelmű, hogy a sorsfeladattól tesszük az útunkat könnyűvé, vagy nehézzé! 

Biztos vannak dolgok, amelyeket nem jól látok, de próbálok letisztultan gondolkodni és érezni, hiszen annyi imával azonnal megtalálta volna a lélek a maga útját, vagy a megfelelő dimenziókaput, ami a fénybe az ismerős rezgésű szellemlényekhez vezet.

Én csakis olyan energiákra gondolok, amelyeket a lélek által felöltött test nem a megfelelő tartományú hullámokkal mozgatott, hiszen maga a lélek roppant magas fokú energiaörvény, amelyet ugyanolyan erő működtet, mint az egész Univerzum, és ő az egója által nem a megfelelő tartományba mozgott.

Tehát a lélek egyrészről a felöltött testtel energiák centruma, másrészről az energia amíg nincs feszültség alatt semleges, harmadjára ennek a centrumnak két iránya van, az egyik a testtel és a földi léttel azonos, a másik irány az időtlenség.

Ha harmóniába került test-lélek- szellem távozik a földi síkról, akkor elképzeléseim szerint azonnal eltalálja a megfelelő dimenziókaput a frissen távozott lélek. Nincs benne félelem, már felismerte a lélek önmaga határait, ezzel nyitva az Isteni Önvaló felé. És ebben a Mások Őssejt lenyomata segíti hozzá elsősorban, és az ittmaradottak imája és szeretetrezgése.

„A félelem ízét már alig érzem:

Valamikor érzékeim vacogtak

Egy éji hangra, és egy szörnyű hírtől

Minden hajam égnek állt és reszketett,

Mintha élne: jóllaktam az iszonnyal

S a borzongás, agyam meghitt lakója

Többé nem izgat”

                                                     (Macbeth – Szabó Lőrinc fordítása)

Fűzi Erzsébet a SPŐK közvetítője